Már csak a sötétre emlékezett később, a dohos szagra, a fülledt levegőre és a fémek nyikorgására. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy meg fog halni, és ami a legrosszabb, hogy úgy fog meghalni, hogy nem emlékszik az életéből semmire. Még a nevére sem.
De. Quinn.
Quinn a poros talajhoz nyomta az arcát hagyva, hogy a hideg fém lehűtse azt, majd felülve a rázkódó falnak nyomta hátát. A lift még mindig mozgott, nagyjából fél órája, vagyis ő fél órája ébredt, szóval ebben az információban nem volt teljesen biztos. Mindenesetre érezte, hogy hamarosan meg kell érkeznie. A percek az órák lassúságával teltek, Quinn pedig már az egész dobozt átnézte valamilyen információ után kutatva, de semmi érdekeset nem talált. Csak ételt, ruhákat és különféle az élethez nélkülözhetetlen eszközöket. Lassan kezdett elfáradni, a feje szúrt, nem értett semmit, és ez valahogy nagyon dühítette. A kezét kinyújtva egy ugrással felkapaszkodott a feje fölött elhelyezkedő rácsra, ami súlya alatt nyikorgott egyet, pedig az ötven kilójával nem volt túl nehéz. A lift rándulva megállt, mire a lány egy óriási csattanással a földön kötött ki. Hirtelen felugorva egy ládát tolt a kis helység közepére, majd ráállva teli torokból kiabálni kezdett:
-Segítség! Segítsen valaki, kérlek! Segíts! Kérlek! - Az utolsó szónál elcsuklott a hangja, és lelépve a ládáról, amire korábban felállt, várakozóan bámult felfelé. Majd újra próbálkozott a kiabálással, mi mást tudott volna tenni? - Segítség! Valaki, kérlek!
Hirtelen fény áramlott be a liftbe, ami Quinn sötéthez szokott szemének szörnyen kellemetlen volt, így a kezét a szeme elé kapta, miközben lépett egyet hátrafelé. A dobozban megbotolva hátra bucskázott, azonban alig érte el a földet, máris kezek húzták fel, és dobták a kemény földre. Köhögve fordult hasra, miközben barna haja előre omlott az arcába, de nem is törődve vele felnyomta magát. A fejébe fájdalom hasított, így visszaesett. Kezeket érzett a testén, a karját fogták, a lábát tartották, míg fel nem küzdötték álló helyzetbe, mire Quinn szépen lassan elkezdte kinyitni a szemét. A fény már nem zavarta annyira, azonban a sok ember igen. Vele szemben egy szőke lány állt, egy fiatal, tizennyolc év körüli, azonban mikor a szemeibe nézett úgy érezte sokkal idősebb a lelke, az elméje, mint a teste.
-Üdvözöllek a Tisztáson, Újonc! - vigyorgott Quinn-re, majd vállba vágva elindult a sok emberen keresztül, akik szétváltak előtte.
Quinn csak most nézte meg igazán a tömeget. A gyerekek visszabámultak rá. Legalább negyvenen voltak, fiatalabbak, idősebbek, szőkék, vörösek, fehér és színes bőrűek, csontosabbak, kicsit húsosabbak, Úgy tűnt semmiben nem hasonlítanak, kivéve, hogy mindannyian lányok voltak. A sok fiatalon keresztül nem látott sokáig semmit, de ahogy elindult a szőke lány nyomában egy óriási tisztáson találta magát egy kisebb erdővel a bal keze felé. Magával szemben házak sorát látta, melyek nagyrészt fából voltak összetákolva, kivéve a középen álló kissé nagyobbat, ami biztosan állt beton talpazatán. Tőle jobbra állt még egy két ház, karám, amelyben állatok legelésztek, és még egy-két fa. Azonban ezek még nem döbbentették le Quinn-t, szinte teljesen természetes tanyának tartotta, egy óriási különbséggel. Fal vette körbe az udvart, ami így szemre egy szabályos négyzet lehetett. Mind a négy oldalán a szürke, helyenként borostyánnal beszőtt falban folyosók nyíltak.
-Hol a fenében vagyok? - kérdezte halkan körbe fordulva, azonban a lányok csöndes körében ez is normális beszédként hatott. Többfelöl is érkezett válasz, de Quinn rájuk sem hederített, mivel nagyrészt elmés mondatok hangzottak el, mint "a pokolban" és "a Tisztáson".
-Lányok, hogy kell viselkedni egy Újonccal? - lépett hozzá egy vörös hajú lány, akinek csinos arcán vékony koszréteg húzódott. Quinn eddig észre sem vette, hogy mindegyik lány olyan állapotban van, mintha egész álló nap dolgoztak volna. A lány mosolyogva kezet nyújtott az Újoncnak, mire Quinn bátortalanul megrázta a kissé izzadt, koszos tenyeret. - Sonya vagyok, a munkafelügyelő. Hogy hívnak Újonc? - Quinn-t kezdte idegesíteni ez a megszólítás, de ezt inkább nem tette szóvá.
-Quinn. Hol a pokolban vagyok?
-Tökéletesen megfogalmaztad, Quinn. A pokolban vagy - válaszolta egy mosollyal, majd a többi lány felé fordult. - Munkára roppancsok, hamarosan vacsoraidő!
Quinn messziről figyelte, ahogy mindenki szépen lassan visszatér a munkájához, miközben egy fának dőlve várakozott. Úgy viselkedtek, mintha csak egy átlagos nap lenne, kivéve persze, hogy mindannyian megbámulták, vagy gúnyos megjegyzést fűztek öltözékéhez, hajához, vagy ijedt tekintetéhez.
Sonya pont abban a pillanatban tűnt fel mellette, amikor egy kisebb, vihogó társaság elhaladt az erdő mellett, amelynél állt, mire a lányok egy mérges pillantást kaptak a vörös amazontól. A lány munkára szólította fel őket, majd Quinn-t átkarolva elindultak egy körbevezetésre.
-Az ott a farm, ahol állatokat tartunk, növényeket termesztünk, melyekből később a túléléshez szükséges ételeinket készítjük. Látod azokat az épületeket? Azok a szállásaink. Minden munkakörnek különböző házaik vannak. A legelső, és egyben legnagyobb a növényeseké. Ők a kertészeink, a mellette lévő az állatosoké, ők vágják le a tápláléknak szántakat. Jobb szélen az a kisebb épület az orvosainké, ők a...
-Az emberesek? - próbálta elviccelni a helyzetet Quinn.
-Nem, a gyógyítok - nézett rá furán, összevont szemöldökkel Sonya. Míg Quinn várakozott rá gyorsan kezet és arcot mosott, haját pedig felfogta egy laza copfba, amivel csinos arcának minden szeglete láthatóvá vált. Meglepetten vette észre, hogy át is öltözött, ruhája pedig nem egy tanyára való szerelés volt. Fekete farmert viselt krémszínű ujjatlannal, derekán pedig egy övre két kés volt erősítve. Quinn még mindig a piszkos, átizzadt szürke felsőjét, és mocskos fekete nadrágját viselte. Alig várta, hogy megszabaduljon tőle. -... Quinn figyelsz te rám?
Quinn csak most vette észre, hogy kicsit elkalandozott a figyelme, és úgy bámulja a lányt, mintha egy földönkívüli lenne.
-Hol vagyok? - ismételte meg már sokadszorra, és most az egyszer tényleg normális válaszra számított a lánytól.
-Épp most magyarázom, az új otthonodban. - Sonya türelmes volt. Nagy szemekkel nézett az előtte álló lányra.
Quinn-nek hirtelen nem jelentett ez a szó semmit. Otthon. Felvetődött benne, hogy egyszer neki is volt, de nem emlékezett mikor, hol és milyen. Arca eltorzult, amikor rájött bármire is próbál visszaemlékezni, nem jut eszébe semmi a liftben ébredés előttről.
-Miért nem emlékszem semmire? - suttogta halkan, maga elé bámulva. Sonya elbámult a válla fölött, mintha azon gondolkodna, egyáltalán válaszoljon-e neki.
Végül egy sóhajtás kíséretében féloldalasan fordult a lánynak, és a szorgoskodó fiatalokat figyelte a távolban.
-Senki nem emlékszik semmire. Csak a nevünkre, az az egyetlen dolog, amit megtartottunk, ami a régi életünkhez köt minket. De felejtsd el ezt az önsajnálatot! - ragadta meg hirtelen visszafordulva Quinn vállát. - Össze kell fognunk, nem tartunk el ingyenélőket. Szabályaink vannak, és azokkal irányítjuk az életünket. Nem tudjuk, miért vagyunk itt, hogy miért és kik küldtek ide minket, és hol van ez az ide - mondta a másik lány kérdéseit esetlegesen megelőzve. -, de most az a legfontosabb, hogy beilleszkedj a mindennapjainkba, és ne kérdezősködj! Értve vagyok? - kérdezte kicsit talán erőszakosan, de mindenesetre kicsit megijesztette a másik lányt indulata. Quinn a szemeibe nézve látta, hogy a lány fél az ismeretlentől, attól, amit nem tud. Az Újonc elgondolkodott, hogy fel merje-e tenni a következő kérdését, de már a nyelvén volt, így nem tudta visszafogni magát.
-Hol vagyok?
Sonya élesen szívta be a levegőt, majd hitetlenkedve elmosolyodott.
-Ha ennyire tudni szeretnéd, egy tisztáson, melynek minden kijárata egy útvesztőbe vezet. A legfontosabb szabályunk, hogy messziről kerüld el a labirintust.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése