-Szórakozol velem, hogy titeket tényleg nem érdekel, mi van a Tisztáson kívül?
Esély sem volt arra, hogy visszatérjenek az unalmas körbevezetéshez, Sonya pedig belátta, hogy talán élete egyik legnagyobb hibáját követte el azzal, hogy ezt az egészet megemlítette Quinn-nek.
-De, eleinte voltak, akik kimerészkednek, de… Ők kinn is ragadtak. Azt pedig nem élték túl – mondta a lány, miközben egy kisebb épülethez értek, ami talán a legrosszabb állapotban, a többi épülettől egy kicsit arrébb állt.
-Hogy érted, hogy nem élték túl? És kinn ragadtak? Nektek eszetekbe sem jutott, hogy esetleg az útvesztőn keresztül kijuthatnátok innen? – tette fel Quinn az eszébe jutó kérdéseket pont, mikor megérkeztek az ajtóhoz. Sonya elengedte a kérdéseit a füle mellett, és minden kopogás vagy hasonlók nélkül benyitott a kis házba. Benn éppen senki nem tartózkodott, de így is izzadság szag uralkodott, melytől Quinn kicsit visszataszítónak találta a helységet. Ágyak nem voltak a szobában, a földön hálózsákok és párnák sorakoztak egymás mellett.
-Ez a takarítóink szálláshelye. Egyenlőre ide osztunk be, amíg nem találunk neked pontos munkát – magyarázta a vörös hajú lány, miközben fintorogva arrébb rúgott egy-két alvóhelyet, hogy a szoba egyetlen ablakát ki tudja nyitni. Mélyet szippantott a friss levegőből, majd elgondolkodva az ajtóban toporgó lányra nézett. – Gyere, mutatok valamit.
Sonya többször is az órájára pillantott, miközben a mező egyik feléről, ahol a házak álltak, átértek a másikra, ahol gyakorlatilag semmi nem volt, csak az egyik nagy vájat a falban. Megálltak előtte, majd várakoztak. A csend közöttük egyre jobban elhúzódott, de Quinn nem szerette volna ezt megszakítani. Sonya már vagy ezredszerre nézte meg karóráját, mire megszólalt.
-Már csak egy perc. Lépjünk hátrébb!
A másik lány összeráncolt szemöldökkel teljesítette parancsát, majd továbbra is előre bámult be, a folyosóra. Egy kis ideig semmi sem történt, Quinn már kezdte azt hinni, valami felett elsiklott, és lemaradt róla, de Sonya még mindig kitartóan nézett előre. Aztán minden előjel nélkül a vájatot egy mozgó fal darab elzárta a szemük elöl.
-Hogy a…? – Quinn döbbenten bámult arra a helyre, ahol nemrég még egy nyílás, ez kapu éktelenkedett, azonban most csak egy fal volt a helyén. Be se fejezete a kérdést, már is ott termett, tenyerét a hideg köre tapasztotta, és széltében végig futtatta rajta. – Ez…
-Minden este bezárul. Eleinte mentek ki emberek, de mikor egy kisebb csoport benn ragadt éjszakára, és soha többé nem láttuk őket, a lányok elkezdtek félni. Quinn. Nem mernek túlmenni ezeken a falakon – mondta Sonya szorosan Quinn mögött állva. Halkan beszélt. Néha körül pillantott, hogy nem hívták-e fel magukra túlságosan a figyelmet, de a lányok nem foglalkoztak velük. – Gyere! – szólította meg végül a vöröshajú lány, és a vállánál fogva gyengén húzni kezdte.
Quinn csöndben ülte végig a vacsorát Sonya mellett, amit a másik lány a szomorúságnak és a félelemnek tudott be, azonban sokkal több volt ennek a hátterében. Gyorsan evett, és Sonya-t toporogva várta meg az ebédlőnek nevezett épület előtt. A lányok nagyrésze már egy nagy tábortűz mellett üldögélt, Quinn nevetéseket, beszédfoszlányokat hallott, de a lány még sokáig nem jelent meg.
-Szia – szólította meg egy lány, akiben felismerte a korábban vezetőnek titulált szőkeséget. Most kezet nyújtott, és felhúzta Quinnt a földről. – Abigail vagyok.
-Quinn.
-Sonya-t várod? – kérdezte, fejével az ebédlő felé biccentve, de nem igazán volt kíváncsi a válaszra, mert rögtön folytatta. – Jó első napod volt?
Quinn elgondolkodott, hogy felmerülő kérdéseit feltegye-e a lánynak, de végül csak megvonta a vállát.
-Tűrhető.
-Nekünk az elmúlt másfél évünk így telt. Napról napra élünk, magunkra és az Alkotókra bízva az életünket. Majd megszokod, addig is, próbáld meg élvezni – elvigyorodott, de Quinn a szemeit figyelte. A lány fáradt volt és elővigyázatos. Jól megfontolta mit mond, de tudta, hogy kell az emberek figyelmét felkelteni. Szónoknak való vezető volt.
Mégis mikor Quinn a szemébe nézett, nem egy tizenkilenc éves tinédzsert látott, aki negyven lány vezetője, hanem egy királynőt, aki talán a legtapasztaltabb ember, akivel valaha találkozott, és valaha találkozni fog.
Hirtelen nem tudta, mit mondhatna, így örült, hogy Sonya felbukkant az ajtóban, nyomában két éppen hadakozó lánnyal.
-Abby! – sóhajtott megkönnyebbülten, majd a szőke füléhez hajolva suttogott pár szót, mire Abigail elvonult a két vitatkozóval. Sonya mosolyogva elindult a füvön keresztül a tűz felé, Quinn pedig ötlet híján követte. Beszélni akart a lánnyal, de nem ezt a pillanatot érezte a megfelelőnek. Most inkább csak beolvadt volna a többiek közé. Azonban vörös hajú barátnője ezt nem hagyta, a mókától egy kicsit távolabb foglaltak helyet, és csak figyelték a kártyázó, szkanderező társaságokat. Quinn nem tudta eldönteni, hogy társa megérezte-e, hogy beszélni akar vele, vagy csak neki is jár valami a fejében. Mindenesetre hátukat egy fának döntve nézték a tőlük tíz méterre bulizókat. A tűz megvilágította az arcukat, miközben nevettek vagy épp beszélgettek, Quinn pedig vegyesen látott boldog és kevésbé boldog lányokat, és ő maga is vegyes érzéseket táplált a helyzetük iránt.
-Nem tudom mi járt a beroppancsosodott fejedben, de jobb, ha vigyázol, mit mondasz, kivel beszélsz – mondta pár percnyi csöndes üldögélés után Sonya. Nem nézett társára, de ő mégis érzékelte szavainak súlyát.
-Abigail a vezetőtök? – kérdezett vissza, habár tudta a választ.
-Igen, most épp ő a legidősebb közülünk. Ő hozza meg a döntéseket. Egy-egy szakasz vezetőiből áll össze a Tanács, de mindig az övé az utolsó, döntő szó. Láttam, hogy kedves veled, jobb, ha ez így marad, inkább ne tegyél neki keresztbe – villantott meg a vörös egy figyelmeztető vigyort. Quinn egyre szimpatikusabbnak találta a lányt.
-Mindenkit te vezetsz körbe? – Testével félig a másik lány felé fordult, akinek arca csak tíz centire volt a másik lányétól. Sonya elgondolkodva csücsörített, majd mintha hirtelen megértette volna, miért kérdezi, válaszolt.
-Igen, de általában utána lepasszolom őket a Takarítóknak. Viszont téged bírlak. Más vagy, mint a többiek – mosolyodott el újra, ami most ragadósnak is bizonyult, mert Quinn arcán is feltűnt egy pimasz vigyor. – Na, látod, tudsz te mosolyogni! Sokkal szebb a pofikád! – Sonya egyik kezével barna hajú barátnője felé nyúlt, mint aki meg szeretné csipkedni az arcát, azonban Quinn nevetve elfordult. – Te más vagy, mint a többiek – ismételte meg szavait végül a lány. – Kíváncsi vagy, nem félsz, és ki akarsz jutni innen. Ezek a roppancsok – intett a tábortűznél ugráló fiatalok felé – mintha már teljesen beletörődtek volna a sorsukba. Leginkább szánalmat érzek irántuk, amikor rájuk nézek. Az a legnagyobb problémájuk, hogy melyikük hozzon vizet a kútból, pedig csak körül kellene nézniük. Úgyhogy támogatlak – sóhajtott fel. Szavaira Quinn összeráncolt szemöldökkel bámult rá. A beálló csöndben először mozgolódás, majd egy óriási sikítás-ordítás hangzott fel valahonnan messziről. Quinn hirtelen a kérdéseit elfelejtve pattant fel, azonban Sonya nyugton maradt. A tűznél szórakozók is elhallgattak egy pillanatra, a feszültség tapintható volt a levegőben. Pár másodperc elmúltával viszont újra visszatértek a beszélgetésekkel járó sustorgások.
-Ez meg mi volt? – bukott ki Quinnből. A vörös hajú nagylány csak maga elé meredt. A szeme meg sem rebbent a kérdésre.
-Támogatlak – ismételte el újra. – De hiába. Minden hiába. Hogy ez mi volt? – Végre fel emelte a tekintetét, így Quinn a szemébe tudott nézni. Nem látott mást a zöld szemekben, mint elkeseredettséget és bánatot. Talán még ez kis félelmet, de ebben nem volt biztos. – Kérlek szépen, ez egy Sirató volt. Egy lény… Egy szörny, ami éjjelente az útvesztőben kóborol. De nem is ez a legnagyobb baj, hisz nappal nincsenek kint, akkor már rég megtámadtak volna minket a nyitott kapukon keresztül – legyintett a lány, mintha nem most közölte volna, hogy fenevadak rohangálnak a labirintusban, amitől összesen csak egy borostyánnal borított kőfal védi őket. – Figyelj egy kicsit… Hallgasd!
Quinn nem tudta először mit kellene hallania, de újra belekúszott a fülébe a mozgolódó, dörmögő hang.
-A falak mozognak. Minden éjjel. Így hogy találhatnánk kiutat? – kérdezte a jókislány álcáját levetve. Dühös volt, és bár Quinn tudta, hogy nem neki szólt, önkétlenül is hátralépett egy lépést. – Csessze meg a… - Nem fejezte be, de egy óriásit sózott a földre. A barna lány csak csöndben figyelte. Mondani szeretett volna valamit, de nem tudta mit. Nem jött ki semmi biztató a száján. Azonban végül nem is kellett, Sonya magától lenyugodott, majd egy nagy levegőt véve megrázta a fejét. – Látom benned a lehetőséget, hogy te lehetsz a kijutásunk kulcsa.
-Akkor segíts nekem! Beszéljünk Abigail-lel, és jussunk ki innen! – Quinn eltökélt tekintetét látva Sonya csak elmosolyodott, majd a kezét nyújtva felhúzatta magát.
-Tegyük el magunkat holnapra, majd meglátjuk reggel is ilyen bátor leszel-e. Bár erősen kétlem.
Másnap reggel Quinn, ha lehet még jobban meg volt arról győződve, hogy a labirintus az egyetlen lehetőségük. Hiába aludta végig az éjszakát, rémképek, és elfeledett emlékek villogtak álmában a fejében, így nem igazán pihente ki magát. Arról nem is beszélve, hogy a sok összetömörödött, utálkozó Takarító miatt magányosnak érezte magát. Így boldogan hagyta el a házat, és indult Sonya megkeresésére.
Őt nem kellett sokáig keresni, a vörös hajú lány épp egy kisebb megbeszélést tartott a Növényesekkel, amikor Quinn rátalált. Nem ment közel, csak épp akkora távolságból nézte őket, hogy érzékelje, valami nincsen rendben.
Sonya gyorsan véget vetett a beszélgetésnek, és mire Quinn rájöhetett volna, hogy mi nem stimmel, már felé tartott a zöldellő füvön. A naptól kissé hunyorogva emelte tekintetét rá, majd egy méterre tőle megtorpant. Kezéből sátrat formázva takarta el szemét a nap elől.
-Mi történt? – kérdezte végül Quinn. Barátnője sóhajtott, miközben őt kikerülve elindult reggelizni.
-Semmi. Ezek csak drámáznak, ne törődj velük. Akarsz még beszélni Abby-vel? – vágott a közepébe, nem is leplezve, hogy még mindig reménykedik a kijutásban. Quinn hite egyáltalán nem remegett meg az éjszaka, tudta, mit kell csinálnia. Mégis ahogy a reménykedő Sonya szemeibe nézett, egy pillanatra elgondolkodott. Mi van, ha nincs kiút, és most csak feleslegesen hitegeti őt? Azonban e kétségeit nem szerette volna megosztani a lánnyal.
-Reggeli után megkeresem – nézett farkasszemet magabiztosan a vörös hajú tisztársával, aki próbált közönyösnek mutatkozni, azonban Quinn egy kis könnyedséget vélt felfedezni arcán, és akkor leesett neki. A lány félt maga kezdeményezni egy ilyen beszélgetést, viszont bármikor igazat adott volna bárkinek, aki előáll egy kész ötlettel. És most itt volt ő, aki nem tudta pontosan miért, de ki akart menni abba az elroppancsosodott útvesztőbe. Minden nap, míg nem talál egy roppancs kis kiutat.
